2016. 12. december

Részletek

Megjelent: 2016. december 25. vasárnap, 22:40

Durván indult a december. A hónap első felében mindenki beteg volt. Két hétig szóba sem jött a gyaloglás. Utána is csak nagyon "lájtosan". Fényképezőt nem vittem magammal, örültem, hogy elbírtam a saját tömegemet. Pedig szuperkönnyű gépet kaptam egy éve. Aztán olyan gyönyörű zúzmarás idő jött, hogy mégis elvittem a fényképezőmet, féltem, hogy elmúlik a csodás zúzmara, anélkül, hogy néhány emlékeztető kép készült volna róla. Készült .

A következő képről Új-Zéland jutott eszembe. Ott láttunk olyan fákat, melyek az uralkodó szélirányt mutatva gyakorlatilag rásimultak a hegyoldalra, teljesen eltozult a koronájuk. Egy film is hasonló poént sütött el: a Top Secret című eszetlenségben a női főszereplő hosszú haja motorozás közben vízszintesen úszik, sugallván a szédítő sebességet; majd miután megállnak, továbbra is vízszintesen áll a frizurája... Az a film egy olyan szintű hülyeség, amit egyszer mindenkinek meg kell néznie . Vagy többször.

A következő képen szintén a Homokdomb (vagy Homok-hegy?) tetejéről nézünk ki, Hidegkút irányába. A reptéren néhány kutya sétáltatta a gazdáját, egy-két háztető is látszik, de a távolabbi hegyekből semmi sem sejlik át a ködön. Gyerekkoromban külföldi karácsonyi képeslapokon láttam ilyen tájakat. Úgyhogy ez nekem most karácsonyi táj 

A zúzmarás időszakot enyhülés követte, leolvadt mindenről a fehér bevonat.

Aztán megint hideg napok jöttek, reggelente a talajközeli növényeken újra megjelent a zúzmara.

A Szilveszter előtti napon még egy jót gyalogoltunk: a gázvezetéken a hangár fölött elmenve, majd balra fordulva a Vörös-kővár felé indultunk. Egy gyönyörű csipkerózsa-bokor óriási, egészséges bogyói rávettek, hogy törjek át a bozóton, kövessem a vaddisznó-csapást, és menjek közelebb. Nem volt egyszerű. Jól lefotóztam a szépséges bogyókat, aztán persze nem akartam ugyanazon az úton visszaevickélni az útra, újabb vaddisznó csapást követtem; meg is szurkáltak rendesen a rózsa- és galagonya bokrok. És beletérdeltem valami jó kemény tövisbe fotózás közben, na, az még hosszan sajgott. Elgondolkodtam rajta, milyen lenne gördeszkás védőfelszerelésben gyalogolni . Nem fogok.

Sok mumifikálódott növénnyel találkoztunk. Az alábbi vadmurok egészen különleges ebben a formájában is.

Mikor baktattunk le a Vörös-kővárról, és épp igyekeztünk valami használható utat találni a reptérre, jött egy repülő. Valószínű, régen többször föl-leszállhatott itt, mert az volt az érzésem, hogy nosztalgiázni jött. Célba vette a leszállópályát, elhúzott fölötte viszonylag alacsonyan, aztán felemelkedett, megfordult, és elment.  Már kb 2. éve nem szállhatnak le itt, sokak sajnálatára. Érdemes visszanézni a 2012. decemberi bejegyzést, annak is a végét, ott még nem sejtettük, hogy hamarosan megszűnik itt a repülés.

Ezzel vége az évnek, a Szilveszter-napi kiránduláson - azt tervezem - nem készülnek képek. Ha mégis, hát majd az új évben felteszem még ide őket. Addig is mindenkinek BUÉK!

Igen, végül persze mégis készült néhány kép: utólag teszem fel a Szilveszter napi kiránduláson készülteket. A KFKI-tól mentünk át Makkosmáriára. A KFKI parkolójában egy biciklit szállító autó árválkodott, mikor megérkeztünk, azt gondoltuk, mindenki igyekszik előre aludni az éjszakai bulira, senki sem lesz az erdőn.
Néhányan a csapatból - úgy tűnt - tenyerükként ismerik a környéket, bizalommal mentünk utánuk. Egy nyomtatott piros M betű jelet találtunk, azon mentünk, mert az biztosan Makkosmáriára visz, mondták a tájékozottak. Így is volt, csak egészen máshol értünk ki, mint amire számítottunk! Még jó, hogy a fejlett technika a zsebemben volt, bekapcsolva (okostelefon: volt másnál is, csak kikapcsolva...), és így a térképen megmutatta, hol vagyunk . Némi falubeli kacskaringók után eljutottunk az Angyalok Királynéja templomhoz.

Nem csak mi kirándultunk Szilveszter délelőttjén Makkosmária templomához, több csoport is nevetgélt, kószált a templom kertjében.

Visszafelé a jól jelzett, Mária-szurdokon át vezető úton indultunk a KFKI felé. Itt áll az a Végvári szikla, amit Szent Mihály sziklának is neveznek, és amely elég váratlan látványként bukkan elő az út mellett. A fiúk elgondolkodtak a megmászásán, de felnőtt túratársaink rosszalló hozzáállása hatására feladták. Viszont simán megtaláltuk a célt; a parkoló közben teljesen megtelt, a későn ébredők az út mentén vártak a felszabaduló helyre.

És ezzel tényleg vége 2016-nak, jöjjenek az újabb élmények, BÚÉK!