2016. június - Ötschergräben és Lunzer see

Részletek

Megjelent: 2016. július 01. péntek, 11:48

Meghosszabbított hétvégét szerveztünk: péntek reggel indultunk, hétfő este hazajöttünk. Nem mentünk messzire, mert ennyi időnk volt, nem akartuk utazással elvesztegetni az időt. Az Ötschergräben mellett döntöttünk, mert nincs messze, de mégis egészen más táj, mint a Budai-hegység. Azt olvastuk, a szurdok elnyerte Ausztria legszebb kiránduló-helye címét, és így a szurdok a legszebb szurdok Ausztriában. Akkor biztosan nem fogunk nagyon mellé.

A szállás persze a hegy túloldalán volt, mert nem találtunk eléggé lakatlan vidéken szállást, csak ott. Abszolút pályaszállás volt, de most hó nélkül. Szerencsére volt konyha is, így az ellátás nyűge teljesen le lett véve rólunk; nagy könnyebbség!

Mivel reggel még bonyodalmak voltak, kicsit késve indultunk, de meg is ebédeltünk útközben. Mikor megérkeztünk, gyors átöltözés és már húztunk is az első túrára.

Alig indultunk el a tókerülő túrára (ami persze nem volt kerülés, csak egy szakaszt tudtunk bejárni, ha még este 8-ra vissza akartunk érni), máris rengeteg szép növény állta utunkat. Talán az egyik legszebb kép is itt készült: fodros gólyaorr, sok-sok "BOKEH" van a képen. A boke egy japán fotósról van elnevezve, a fényköröket nevezik így, néha igazán érdekes tőle egy fotó. A H a végén csak a nyugati átíráshoz kell, hogy az E ne legyen lenyelve, de amúgy a H néma.

És akkor lementünk egy, a tóba ömlő patak partjára, és jöttek az orchideák. Úgy összességében el kell mondanom, eszméletlen sok orchideát láttunk. Nem a fajták voltak sokan, hanem az egyedek. De nagyon. Élveztem!

Az orchideák közül csak a kinyílott kosborfélék képeit mutatom meg; volt még nőszőfű is, de ki nem nyílt állapotban. A Nordic galériában épp a júniusnál, júliusnál sok szép Budán látott nőszőfű képe van.

Egyébként olyan óriási példányokat láttunk, hogy a virágzatuk 30 cm hosszú; ezek igazán monumentális darabok! Ilyen volt ez a szúnyoglábú bibircsvirág is, de az ujjaskosborok (fent) közt is voltak hasonló óriások. Mindenütt, lépten nyomon találkoztunk velük, a patakhoz közelebb egyre többel, a hegyoldalba vágott magas ösvény mellett már kevesebbel.  Elvileg bangók is vannak a környéken, de sajnos hozzájuk nem volt szerencsénk. 

Van még itt egyetlen kis virág kinagyítva a szúnyoglábú bibircsvirág óriási virágzatából, mert olyan szép.

És tényleg ez a neve

Ez a gyömbér is védett lenne nálunk, nem tudom, Ausztriában mi a helyzet. De lévén természetvédelmi terület, sehol senki nem próbálta csokorba kötni a helyi flórát .

Ebből a nagy völgycsillagból egész sorozatom van, és itthon vettem észre a hangyát rajta: a sorozat képein látható, hogy masírozik fel-alá, majd ezen a képen látható utoljára, a nagy halálugrás előtt; a következő képen már nincs hangya...

Ehhez a szurdok-bejárathoz autóval kellett mennünk Wienerbruckba. A terv az volt, hogy Éva és én, mint lassú csoport, egyszerűen végigmegyünk a szurdokon, a nyugati végén átmegyünk a szállásunk fölött levő sípályára, és azon - sajnos, nem síléccel - leereszkedünk, és már ott is vagyunk a szálláson, Lackenhofban. A gyors csoport pedig tesz egy nagy kört, megkerüli az Ötschert, visszatér a kiindulási pontra, és hazajön autóval.

Ember tervez... Egyrészt nem volt mindenkinél elég víz. Másrészt valahogy lassabban fogyott a távolság, mint gondoltuk. A szurdok felénél szembe jött a gyorscsoport fele, mert nem akartak kevés vízzel nekivágni a nagy körnek. Minket is vissza akartak fordítani. Úgy döntöttünk, a Myrafall vízesésig mindenképp elmegyünk, és onnan jövünk vissza; majd a Jausenstationnál találkozunk. A Myrafall felé aztán elgondolkodtunk, mit is tegyünk. Egyikünk sem vágyott rá, hogy a szurdok elején a kemény lejtőn elvesztett kb. 200 m szintet újra meg kelljen mászni. De nem tudtuk biztosan, mekkora mászás van a szurdok másik végén... A Myrafallnál aztán elővettük a nem túl jó térképünket, és megszólítottunk egy helyinek és jártasnak tűnő pihenő túrázót. Nagyon határozottan lebeszélt a tervünkről. Szerinte nagyon későn érnénk el a sípályára, és ráadásul jön a Gewitter. Valóban párás, kissé borult bolt az idő, így elkezdtünk szedelőzködni. Még egyszer ránk szólt, hogy vihar jön. Így aztán a hosszú körre indult 2 embert telefonon figyelmeztettük, hogy vihar jön, ne menjenek a hosszú körre, hanem vegyék célba a szállást Lackenhofban, mi meg visszafordultunk Wienerbruckba. A félelmünk jogos volt: a szurdok szélén óriásit kellett mászni, nagyon kifogytam a szuszból. De végül sikerült épségben felkúszni - igaz, a végén már nem csak a hátizsákomat, de a fényképezőgépet is hozták helyettem, hogy feljussak. Sikerült.  Még az is felmerült, hogy köszönő levelet küldünk a gyógyszergyárnak...

A vihar pedig csak éjszaka jött, de utólag kiderült, hogy a térképen 4 órásnak titulált nagy kör kb. 10 órányi húzós kemény mászás lett volna, tehát szerencse, hogy így alakult. A szurdokban és az oda vezető út mentén rengeteg csodaszép növényt láttunk. Az elején, a nagy leereszkedés előtt készült a bevezető (legfelső) kép, a táj, közepén a kétlevelű sarkvirág fehér fürtjével. Rajta kívül is rengeteg orchidea volt, liliom, havasszépe, harangvirág, tündérfürt, ... Nem sorolom, inkább képeken mutatom.

A következő képek a hosszú körre indult gyorcsoport képei

Mi is találtunk visszafelé menet is olyan fototémát, amit odafelé kihagytunk.

Harmadik napon ugyanúgy indultunk, Wienerbruckból a szurdokba le, csakhogy a vízierőműhöz érve az észak felé folyó, Trübenbach völgyében folytattuk utunkat. Még a vízierőmű előtt az egyik vízesésen gyakorlatoztak hegymászók, úgy kellett lecsúszniuk a kötélen a magasból, hogy a vízesés alján levő kis tavacskában landoltak. Mindenki megbámulta őket (némi borzongással, mert nem volt olyan nagyon meleg, a patak viszont elég hideg volt).

Itt az "elágazásban" kicsit várnom kellett, néztem a patakot. Észrevettem, hogy egy madárka apró halat visz a szájában, és a víz felett alacsonyan repülve egy kövön álló madárhoz száll le. Innen persze jobban figyeltem . A kövön ülő - nevezzük fiókának - felé tuszkolta a halat, többször is, majd a hallal a szájában átrepült egy kicsit távolabbi kőre, ahol a halat a kőhöz kenve, gondolom, kicsit porhanyósította a husit a gyereknek. Aztán visszavitte a fiókához, amelyik néhány rugózással fejezte ki örömét, hogy kap még kaját. Ezután megint tuszkolás, porhanyósítás, guggolás következett, ciklikusan ismétlődve. Nagyon tetszett nekem ez a kis előadás, bevallom mindhárom fő momentum nagyon vicces volt: a tuszkolás, a húspuhítás módja és a rugózás-guggolás is vigyorgásra ösztönzött. Nagyon jókedvűen vágtam neki az észak-déli szurdoknak.

Érdekes, hogy - talán a beígért rosszabb idő miatt is, de talán inkább azért, mert a szurdoknak ez az ága nincs kinevezve legszebbnek - alig találkoztunk emberekkel. Erlaufbodenig mentünk mi, lassú csoport, de közben 15-20 emberrel találkoztunk - szemben az előző napi több százzal. Az út keskenyebb is volt néhol, de nem kellett senkit kerülgetni, megvárni míg átér az egész bámész csoport a szűkületen, ahol nem fér el egymással szemben két emberfolyam - ilyesmi itt nem volt. Miközben a táj nagyonis vadregényes, szép, érdekes, a növényzet egy kicsit még érdekesebb, és idő is volt, hogy lefotózzam a nagyon érdekeseket.

Érdekes összevetni, hogy a két csapat milyen növényeket fényképezett le. Nem vagyunk botanikusok, csak nagyon érdekelnek a növények, és emiatt gyűjtjük a képeket. Az alábbi lózsálya például mindekettőnk képsorában szerepel. De pl a farkasszőlőt csak én vettem észre, és szerintem ennek két oka van: egyrész a lassabb csoportnak több ideje van nézelődni, másrészt ha az ember (képről) ismer már egy növényt, jobban kiszúrja a valóságban is.

Azt mondták nekem a szakértők, hogy igazi alpesi ritkaságot láttunk, és szerintem, valamint a fényképek tanúsága szerint több ilyennel borzas havasszépét is láttunk a szurdok mindkét ágán. Bár tény, hogy nem sok volt belőle.

Útközben a szállás felé egy vizes rét mellett megálltunk kicsit körülnézni. Csak néhány érdekességet mutatok a rétről.

Este a szállás teraszán üldögélve láttuk egy csapat tengelicet, sikerült is egyiküket lencsevégre kapni:

Éjszaka esett az eső, de semmi gond, úgyis indultunk haza. Mikor beültünk az autóba, akkor is szemerkélt. Levezetpésképpen az útunkba eső Lunzer see mellett terveztünk túrázni egyet. Még enyhén szitált az eső, de nem ijedtünk meg ennyitől: végül az eső belátta, hogy felesleges harcolnia, abbahagyta. Megint kettévált a társaság. Mi, a kicsik (na jó, a lassú csoport) a tó megkerülését tűztük ki célul. A nagyok szintén, csak ők egy hosszabb, nagyobb körön.

A parkoló a tó kiömlő patakjánál volt, innen indultunk mi pozitív irányba ( gyengébbek kedvéért: az óra járásával ellentétes irányba). Rövid aszfaltos szakasz után teljesen a tó partján folytatódott utunk, időnként a tóparton lehetett pihenni, másutt nagy legelő volt a jobboldalon, néhány, a tóba beömlő forrást is láttunk, aztán jött a nagy patak, amelyik a tavat táplálja. Természetesen rengeteg csodaszép virágot láttunk útközben. Turbánliliomból kettőt is mutatok: az egyiket azért, mert nagyon jól látszik rajta, hogy a bimbó kibomlása után hogyan kezd felpenderülni a szirom, hogy kialakuljon a jellegzetes turbán forma, a másikat meg csak azért, mert gyönyörű.

A  következő kép nem azért tetszett, mert meg akarnám határozni, milyen gombák vannak rajta. Az éjszakai esőnek és az árnyas erdőnek köszönhetően a gombák vizesek, talán nyálkás felületűek voltak. Nagyon látványos a sok csillogó kalap. És persze mindegyik visszatükrözi a fényképész alakját, ahogy föléjük hajolva készíti a fényképet . Tavaly készítettem rózsabogárral egy szelfit: a rózsbogár csillogó páncélján felismerhető egy sötét alak, amint szeméhez emeli a gépét... Na jó, nem ilyen tisztán és egyértelműen, de mikor tudja az ember, mit lát, könnyebb ráismerni a jelenetre.

Amint beültünk az autóba, elkezdett esni az eső. Egészen precízen kiszámolta, meddig kell visszavonulnia.

Nagyon kellemes 4 napunk volt, némi térkép miatti kavarodással, de minden jó, ha jó a vége! És az is jó volt...